Az elmúlt évtizedekben sok nemzetközi intézmény támogatta az ingatlan-bejegyzést, mint olyan eszközt, amely növeli az ingatlanbirtoklás biztonságát, egyszerûsíti a kölcsönök felvételét, és csökkenti a szegénységet a fejlõdõ országokban. A Világbank meg volt gyõzõdve arról, hogy az ingatlanok bejegyzése majd növeli a beruházást, fokozza a föld termelékenységét a jelzálogok révén, és hatékony ingatlanpiacokat teremt – csupa olyan téma, amely pénzzel kapcsolatos. Úgy tekintették az ingatlanvagyont, mint a bankok, hitelintézmények és pénzkölcsönzõk által nyújtandó hitel elérésének biztosítékát, melyet a szegények a felemelkedésük érdekében használhatnak fel anélkül, hogy szükségük lenne a nemzetközi támogatók adományaira és szegénységellenes programjaira.

De hogyan hatott a fejlõdõ országokban a szegénység és éhség megszüntetésére mindaz a sok erõfeszítés, amit az ingatlan-bejegyzés támogatása, ingatlan-nyilvántartási rendszerek megteremtése érdekében kifejtettek, hogy megvalósítsák az új évezred elsõdleges célját?
Úgy tûnik, az eredmények rendkívül szerények. A The Economist már 2006 augusztusában megfigyelte a tendenciát, hogy a bankok csak olyan embereknek adnak hitelt, akiknek magas fizetése és biztos munkahelye van. Az ilyen hozzáállásról a régi mondás jut eszembe, melyet általában Mark Twainnek tulajdonítanak: „A bankár olyan fickó, aki napos idõben kölcsön adja neked az esernyõjét, de abban a pillanatban, amint esni kezd, visszakéri”. Azok számára, akiknek van ugyan földje, de szegények, a költségek igen magasak ahhoz a kis összeghez képest, amelyet a bankok nekik kölcsön adnak. A kutatók nem találtak bizonyítékot arra nézve, hogy szegény afrikai népcsoportok igyekeznének az ingatlanaikat biztosítékként használni. Még általánosabban szólva: a fejlõdõ országokban a kisbirtokos gazdálkodók vagy az alacsony jövedelmû városlakók nem használják bejegyzett ingatlanaikat kölcsönök szerzésére. A szakirodalom továbbá megállapítja, hogy míg a bejegyzés valóban növeli a tulajdon biztonságát, egyidejûleg nem csökkenti jelentõsen a szegénységet, és nem egyszerûsíti a kölcsönhöz jutást sem. Vajon miért nem?
A legfõbb ok az, hogy sok alacsony jövedelmû ingatlantulajdonos úgy érzi, a messze legfontosabb, legértékesebb kincsének, az ingatlanának elvesztését kockáztatja, ha biztosítékként használja kölcsönfelvételhez.
Valóban, a jelzálog francia eredetû szó, amely azt jelenti: „halott szerzõdés”; ez nem különösebben csábító, se nem biztató. „A legjobb jelzálog, ha nincs jelzálog” – a szegények bölcsessége nagy valószínûséggel így hangzik. Napjaink pénzügyi rendszerében minden pénz, valuta adósságból jön létre. De a kölcsön, amelyet a bank a puszta levegõbõl varázsol elõ, költségekkel jár, amit kamatnak hívnak, és az a bank valódi nyeresége. Egy kölcsön a háztartást hosszú idõre adósságba veri. Ki profitál a legtöbbet egy kölcsönbõl? A kölcsönzõ bank, az alacsony jövedelmû gazdálkodó vagy a városlakó? A kéz, amely ad, mindig magasabban van, mint a kéz, amely elfogad; vagyis a kölcsönvevõ a kölcsönadó szolgájává válik. „Az adósság a rabszolgák pénze” – ahogy Norm Franz írta „Pénz és gazdagság az új évezredben” címû, 2001-ben kiadott könyvében. Az adósság nem emeli fel a szegényeket, hanem még hosszabb idõre rabszolgává teszi õket.

Mathias Lemmens, fõszerkesztõ, GIM International
A cikk a GIM International nemzetközi szaklap 2012 februári, 26-dik kötet 2. számában jelent meg.

fordította: Tóth Mária, FÖMI