Magyarországon az 1850-ben kiadott „Császári Pátens”, majd az 1875. évi VII. törvénycikk alapján bevezetett „elsõ magyar hozadéki kataszter” lett az alapja a földek közötti különbségtételnek, és a föld minõségi mutatói megállapításának. Ez a rendszer aranykorona értékben fejezi ki a földek közötti minõségi különbségeket. Megállapításához az országot 12 kataszteri kerületre osztották fel, ezeket pedig egyenként 20-40 becslõjárásra. Egy becslõjárás területe átlagosan 80-100.000 ha volt. Ha ezen belül nagyok voltak a gazdaságföldrajzi különbségek, akkor a becslõjárást még további 2-3 osztályozási vidékre osztották.

Az egységeken belüli összehasonlítást mûvelési áganként külön végezték el, a területeket legfeljebb 8 minõségi osztályba sorolva. Ezek reprezentálására becslõjárásonként (minden mûvelési ág, minden minõségi osztályára) „járási mintatereket” tûztek ki. Az aranykorona érték megállapításának alapja, hogy e hozadéki földadókataszteri rendszerben a különbözõ mûvelési ághoz tartozó és különbözõ minõségû földek hozadékát, illetve tiszta jövedelmét igyekeztek meghatározni. Alapul a hagyományos gazdálkodás keretei között tartósan nyerhetõ átlagtermések értékét vették, melybõl levonták a gazdálkodás költségeit, valamint az átlagtermések alapján képezett összvagyon értékének 5 %-os kamatát, melyet minimális adómentes jövedelemnek tekintettek.