Könyvismertetés
”Harmadik világ” - gondoljunk bele, mit jelent ez a kifejezés. Hernando de Soto, Peru szabadpiacra szakosodott vezetõ közgazdásza szerint a világ „fejletlen országaiban“ az átlagemberek valójában hatalmas vagyonokkal rendelkeznek. Ha valaki összeadná a “fejletlen országok szegényeinek“ tulajdonában lévõ ingatlanok becsült értékét, akkor a végösszeg valahol a 9,3 billió USA dollár körül lenne.

Hernando de Soto:
A tõke misztériuma: miért gyõz a kapitalizmus nyugaton,
és miért bukik meg minden más helyen

New York, 2000, Random House, 243 pp.

”Harmadik világ” - gondoljunk bele, mit jelent ez a kifejezés. A legtöbben valószínûleg az Ázsiában, Afrikában és Dél-Amerikában élõ szegénység sújtotta tízmilliók képét idézik fel, akik a túléléshez szakképzetlen és kezdetleges munkaerejükön kívül semmiféle eszközzel nem rendelkeznek. Vagyon birtoklása e felidézett képben egy kevés kiváltságos, rendkívül gazdag személyre vagy családra korlátozódik, akik a társadalom egyéb tagjait kizsákmányolják, így kényelemben és luxusban élhetik életüket. Hernando de Soto, Peru szabadpiacra szakosodott vezető közgazdásza szerint ez a kép hamis és egyben félrevezetõ. A világ „fejletlen országaiban“ az átlagemberek valójában hatalmas vagyonokkal rendelkeznek; ez a gazdagság teszi lehetõvé a kereskedelmi és az ipari világ virágzását és a foglalkoztatottságot.

Ha valaki összeadná a “fejletlen országok szegényeinek“ tulajdonában lévõ ingatlanok becsült értékét, akkor a végösszeg valahol a 9,3 billió USA dollár körül lenne. Csak az a gond, hogy e vagyon nem a törvényes jogcímeken nyilvántartott formában létezik, hanem “informális” tulajdon, amit azokon a világrészeken a politikai hatóságok nem ismernek el, illetve nem is segítenek érvényesíteni.

De Soto a Szabadság és Demokrácia Intézet elnöke; kutatócsoportja részletes kutatásokat végez számos ország törvényen kívüli, informális szektoraiban. Legújabb könyvében, “A tõke misztériumá“-ban (The Mystery of Capital) összefoglalja a megállapításait, és figyelmeztetéseket fogalmaz meg a jövõre vonatkozólag. A szerző megállapításai között ilyen adatok szerepelnek: Peruban a vidéki birtokok 81, a városi ingatlanok 53%-át a törvényes jogrenden kívül birtokolják. Egyiptomban a vidéki ingatlanok 83, a városi ingatlanok 92%-a informális tulajdonban van. A Fülöp-szigeteken a vidéki ingatlanok 67, a városi ingatlanok 57%-át informálisan birtokolják. Végül Haitin a vidéki ingatlanok 97, a városi ingatlanok 68%-át a formális jogrenden kívül birtokolják.

Ezek az ingatlanok vajon miért nem szerepelnek a törvényes jogcímen bejegyzett ingatlanok nyilvántartásában? De Soto csoportjának becslése szerint Peruban 6 év és 11 hónap kell ahhoz, hogy egy ház felépítésére valaki megszerezze a törvényes engedélyt; 207 adminisztrációs lépést kell megtenni 52 irodában, a bejegyeztetés pedig 728 adminisztrációs lépésben történik. Egyiptomban az eljárás 6-11 évet vesz igénybe, valamint 77 bürokratikus lépés kell hozzá 31 különböző hivatalban. A Fülöp-szigeteken az eljárás 13-25 évig tart 168 lépésben, 53 különféle ügynökség és engedélyezõ hivatal közremûködésével.

Ennek eredményeképpen ezekben az országokban a társadalom széles rétegei törvényen kívül mûködnek. Az ingatlan tényleges tulajdonlását nem jegyzik be semmiféle hivatalos nyilvántartásba vagy telekkönyvbe; ez által azt a benyomást keltik, hogy sokkal nagyobb a szegénység, az elmaradottság, a vállalkozói tevékenység hiánya, mint a valóságban. De Soto következtetése: “A törvényen kívüliség normává vált. A szegények már átvették az irányítást az ingatlanok és a termelés óriási mennyiségei felett.” Míg az informális szektor domináns elemként mûködik ezekben az országokban, lehetõvé téve az embereknek, hogy megélhetésükről gondoskodjanak, a rendszer ugyanakkor korlátozza a növekedési és fejlõdési potenciált.

De Soto érvelésének lényege, hogy ebben az informális rendszerben óriási mennyiségû magánvagyon halmozódik fel, mint “holt tõke”. A magánvagyonhoz - családi házakhoz, viszonteladói üzletekhez, lakóépületekhez - fûzõdõ jogcímek törvényes bejegyzése nélkül az informális tulajdonosok képtelenek bejutni a nemzeti vagy a globális pénzpiacokra. Szabályos kölcsönt vagy hitelt szerezni az ingatlanaikra szintén nehéz.

Honnan tudja a hitelnyújtó, kié az ingatlan, mi lehet a becsült piaci értéke, kinek a jogi segítségére számíthat gond esetén, ha érvényesíteni kell a kölcsön-megállapodás feltételeit, és hogyan lehet átruházni az ingatlan jogcímét? Jelenleg a pénzügyi kapcsolatok a helyi közösségekre korlátozódnak, ahol az informális szokások és szabályok spontán módon alakultak ki és formálódtak olyan körülmények között, ahol a helyi lakosok, kereskedők és gyártók elismerik, tiszteletben tartják, sõt érvényt szereznek a tulajdonjognak az ország formális törvényeinek látóterén és ellenőrzésén kívül.

Ezekben az országokban kétféle piaci és jogrend alakult ki: a hivatalos, amely megfelelõen nyilvántartja az ingatlanokat és érvényesíti a hozzájuk fûzõdõ jogokat, meg az informális, amely az “alvilág”-ban mûködik. De Soto a formális jogrendet úgy írja le, mint egy “üvegbura” alatt lévõ védett és biztonságos világot, amely képes a formális és hatékonyabb mûködésre. Akik a burán kívül rekedtek az informális szektorban, csak korlátozottan képesek tovább fejlődni és integrálódni a világ kereskedelmi közösségébe, amely utat nyitna a magasabb életszínvonal tartósítására.

A nyugati társadalmak titka, mondja De Soto, hogy az elmúlt 200 évben Európa és Észak-Amerika kialakította a jogi intézményeit és reformjait annak érdekében, hogy szinte mindenkit ingatlanostul integráljon a hivatalos piacba. Nyugaton elvileg mindenki a biztonságos ingatlanjogok, hatékony tõkefelhasználás és átlátható pénzpiacok üvegburája alatt él, így a vagyonok és tulajdonosaik termelési potenciálja felszabadulhat. De Soto magyarázata szerint nyugaton az életszínvonal csak akkor nõtt meg, amikor a kormányok megreformálták a törvényeket és az ingatlanrendszert a munkamegosztás egyszerûsítése céljából. Miután az integrált ingatlanrendszerek jótékony hatása következtében az átlagemberek képessé váltak termelékenységük növelésére, specializálódni tudtak az egyre szélesedő piacokon, és egyúttal fokozni tudták a tõkefelhalmozást is.

A szerzõ az XIX. századra összpontosít - ekkor alakult ki az amerikai gyakorlat - amikor lassanként megteremtették és módosítgatták az erőszakos földfoglalók problémájának kezelésére szolgáló helyi, állami és szövetségi jogrendet, illetve megállapították a föld és a rajta lévõ építmények, valamint a hozzájuk fûzõdõ jogcímek igénylésének jogi kritériumait. De Soto szerint a harmadik világ fejletlen országainak azt kellene kimódolniuk, hogyan lehet összehozni és egybeolvasztani az ingatlantulajdonlás formális és informális rendszereit úgy, hogy abból egy végleges, megreformált, integrált, törvényes rendszer szülessen. Véleménye szerint e világrészekben a hatalmas mennyiségû, magánkézen lévõ ingatlanvagyon és vállalkozói potenciál csak ezt követõen lesz képes arra, hogy kreatív és dinamikus erőként szolgálja e területek átalakítását hasonló, vagy még a nyugatinál is magasabb életszínvonallal rendelkezõ korszerû piacgazdaságokká.

De Soto részletesen leírja a megvalósítandó jogi és politikai változtatásokat, és azt is, hogyan lehet legyõzni azokat, akik leginkább ellenzik a társadalom politikai, jogi és szociális hierarchiájának módosításait.

A szerzõ megítélése szerint nem csupán nagy szükség van ezekre a politikai és jogi reformokra, hanem egyenesen létfontosságú a sürgõs végrehajtásuk. Annak ellenére, hogy a hidegháború véget ért, és a Szovjetunió megszûnt, a fejletlen országok ideológiai és politikai köreiben még mindig kísért a marxista gondolkodásmód.

A különféle rétegekből származó kollektivisták - figyelmen kívül hagyva az intervenciós és neo-merkantilista rendszereket, melyek ezekben az országokban eluralkodnak a szabadpiaci kapitalizmus helyett -, rámutathatnak arra, hogy a szegényeknek nincsenek lehetõségeik, hogy mennyire kívül vannak a “rendszer”-en, milyen félelemben élnek, hogy a hatalmasok és gazdagok megsarcolják õket, vagy elkobozzák az ingatlanaikat. “Azok számára, akik ezt nem vették észre - figyelmeztet De Soto - már épül az anti-kapitalizmus és anti-globalizmus fegyvertára.”

A szegények a világban sok helyen ki vannak zárva azon ingatlanok formális és törvényes nyilvántartásából, amelyeket informálisan máris birtokolnak, kezelnek és jövedelmezõen használnak. Az ilyen országok politikai elitje pedig úgy manipulálja a jogi rendszereket, hogy a kiváltságokra és monopóliumokra épülõ egyenlőtlen rendszerükön kívül élõk vagyonát elkobozhassák, vagy azon keresztül zsarolhassák õket.

Amíg a harmadik világ országai azonos védelmet kínálnak „minden becsületes és békés ingatlantulajdonosnak”, azokban az országokban az emberek túlnyomó többsége a piacellenes kollektivisták demagóg ígéreteinek és álmainak könnyû prédája lesz.

Ha nem teremtik meg és nem teszik biztonságossá a piacalapú ingatlanjogokat mindenütt a világon -, figyelmeztet De Soto - akkor a XXI. évszázadban ismét forradalom lesz a kapitalizmus ellen; nem azért, mert a kapitalizmusnak el kellene buknia, hanem azért, mert soha nem is valósult meg olyan tökéletesen, hogy mindezen társadalmak polgárai élvezhessék az elõnyeit, és érdekük legyen a tényleges szabadpiaci rendszer megõrzése.

A könyvismertetést Richard M. Ebeling, a közgazdaság professzora (Hillsdale College, Michigan, USA) készítette, megjelent a The Future of Freedom Foundation Freedom Daily c. kiadványában 2001. februárjában. (Ebeling az alapítvány alelnöke).

További információ: www.fff.org/freedom/0201f.asp

(Fordította: Tóth Mária, Földmérési és Távérzékelési Intézet)